Akaratlanul akarod

    Körülbelül ezredjére kezdem újra ezt az egy bejegyzést..Nem is tudom mit írhatnék. Magas, barna hajú, kék szemű leányzó vagyok, aki nem igazán szimpatizál az emberekkel. Önfejű és önpusztító személyiséggel vagyok megáldva. De bármennyit is mesélnék mivoltomról, akkor sem elég ahhoz, hogy teljes mértékben megismerj. Mindig lesz egy olyan oldalam, egy olyan személyiségem, amit nem mutatok. 

   Titokzatos vagyok De talán csak rejtőzök. Mindentől. Az emberektől. Tőle. Tőlük. Tőled. Rejtőzök az emberi lények hihetetlen otromba stílusától. Egyformaságuktól, mely számomra annyira harsány, hogy félelmetes. Rejtőzök az Élettől; elhiteti velem, hogy minden rendben lesz - lesben áll -, majd mikor a legkevésbé számítok rá, lecsap. S félelmébe kerít. 

   Mindent elrejtek. Az emlékeim. A fájdalmaim. Az érzelmeim. Saját mivoltomat ködös homály fedi, min senki sem fog átlátni. Remélhetőleg soha. 

   Nem tudom mit írhatnék. Írjak a stílusomról? Az életképemről? A világnézetemről? A gondolkodásomról? Azokról a dolgokról, amiket szeretek? Felesleges. Tilos. Hisz, ha most mindent elmondok, a köd, mi sötét lelkem fedezi, átjárhatóvá válik, s titokzatosságom megszűnik létezni. Elfoszlik. Meghal. Már így is haldoklik. Az emberiség teszi ezt vele. Megfertőznek szavaikkal, mik szegény, koszos, tépett lelkembe hatolnak s ezt addig folytatják, míg nem marad belőle semmi. 

   Értéktelen. Ronda. Koszos. Undorító. Anorexiás. Csúnya. Naiv. Ezek csak melléknevek, mik kimondva lelkünket neheztelik. Közhely közhely hátán. Maga vagyok a közhely.